Milánkaland Romeneste, avagy a Balkán utolsó mentsvára!- 1. rész

Bevezetés

 

Nyár van, nyaralni kell. Drága barátosném, Anna- a vele való megismerkedés is egy külön bejegyzést érdemelne, de azt majd később…- invitálására szövögettük a nyaralási terveket… Én a magam részéről egy sokvárosos, low-budget, reptéren megalvós megagiga eurotripet vizionáltam magam elé, de az ember miután kölcsönösen hasznos szimbiózisban él a szignifikáns másodmagával, így az önös érdekeim és vágyaim sutba dobásával egy tengerparti, ám still feasable megoldást kerestünk!

Így, rengeteg faktort számba véve, végül Romániánál, és a Fekete-tenger partjánál, Eforieben kötöttünk ki! Hogy miért?

A válasz pofonegyszerű és bevezet a sokváltozós döntéshozatalunk metodikájába egy redukált modellen keresztül: OLCSÓ, Anna román gyökerekkel rendelkezik, így a szociokulturális aspektusok is egybevágnak, ergo tud románul, Anna volt már a kijelölt desztinációban, és Bukarestbe elképesztően olcsó a jegy!

Így egy szép, koranyári napon nagysikerrel lefoglaltuk az utazásunk legfontosabb alkotóelemét, a repülőt, majd Anna alapos és mélyreható kutatása nyomán a bookingon egy szállást is, ami elsőre kifejezetten kecsegtetőnek tűnt, de majd a későbbiekben meglátjuk… 😀

Utazásunk július másodikán hajnalban kezdődött, és feltehetően 10-én reggel ért véget, amely során egy bukarest-constanta-eforie-caracal négyszöget zárunk be!

Vegyük is szépen sorra a történteket!

 

Első nap(meg előtte)

 

Vasárnap hajnalban indult a gépünk, de én még szombat napközben Peti cimborámmal cuccoltam haza kecsóra, illetve vásárolgattunk is! Kecskemétre délután 4 tájban érkezvén, gyors beköszöntem anyának, összekapkodtam a cókmókom amit viszek nyaralásra majd kisétáltam az állomásra, hogy menjek vissza valami busszal! Én a 18:45-ös gyorsjáratot néztem ki magamnak, ami sikertelen volt teljesíteni a menetrendszerinti érkezést és 19:18 kor még sehol sem volt, így kénytelen kelletlen a 19:20as lassújáratra jjegyet váltván MEGÉRKEZETT A MÁSIK KURVA BUSZ, de ekkorra már a lassújárat fedélzetén szidtam mindenkit és mindent… Így kilencre nagynehezen feldöcögtem BP-re és mivel jelenleg budapesti státuszom hontalan, stratégiai szempontból tanácsosnak ítéltetett Annánál tölteni az estét, mint legtöbbször mostanság… :((((

Éjjel még össze-össze pakoltunk, majd egy pár óra alvás után megindultunk a reptérre hajnal 4 körül…

Reptéren becsekk boarding felszállás, és hopp bukarestben is voltunk! Az út egészen sima volt, bár a légifolyosó minőségére itt is lehet egy kis panasz, hasonlóan a budapest-brüsszelhez, ez is kicsit rázkódós volt, biztos a sok kátyú…

Leszállván a gépről kellemes meglepetésként ért, hogy a balkánian beharangozott Bukarest reptere teljesen kulturált, a városba való bejutás menetrendszerinti járatokkal megoldott, bár drágább, mint a normál tömegközlekedés, ígyis nagyjából 200 forintból megúsztuk per fő a vonatpályaudvarra való jutást.

A pályaudvar viszont maga volt a tömény retro, onnan indulva, hogy a menetrendek még a klasszikus pörgetős/számlapos megoldáson alapulnak, de legalább már automata vezérli őket. Itt találkoztam elsőnek a Román gasztronómia egyik számomra igen ékes szereplőivel: a pékárukkal, azon belül is a dobrogenaval, illetve egy nagy, vékony lángosra hasonlító tésztával. Előbbi egy burekhez hasonló, különböző töltelékekkel készített levelestészta, az utóbbi pedig kapros-túróbal töltött, hajtogatott volt.

Itt fontos megjegyeznem, hogy a kapor egy ellenálhatatlan ismertetőjele a román konyhának, de erről még a későbbiekben lesz szó… Csak szépen sorjában…

A pályaudvaron bevárásoltunk nasikból, hogy felkészüljünk a cirka 2,5-3 órás vonatútra ami Konstanca irányába várt ránk.

A vonat látványa egy újabb élménnyel gazdagított: MÁV jelen korabeli vagonok, intercity style, de az egész szerelvényt egy olyan ősrégi dízelmozdony húztam, amiről azt hittem 50 méter után szétesik, de nem, tűző melegben bírta a megpróbáltatásokat és zokszó nélkül suhant velünk Konstancába.

A vonaton megtörtént az, ami többször is megtörtént még az utazásunk során és a román virtusra nagyon jellemző: a vonaton a helyjegy fogalma csak egy költői hasonlat: szépnek szép, de nincs semmi értelme…

Ugyanis a népek ülnek, ahova tudnak, és általában több jegyet adnak el a frekventált járatokra, mint ahány hely van, így esetenként fel kell állítani a népet a saját magunknak foglalt helyről, vagy kompromisszumkésznek kell lenni, és bevállalni egy kevésbé jó helyet.

Esetünkben Annával egymás mellé szólt volna a jegyünk, de egy néni befoglalta a köztes ülést, és hiába akartuk megkérni, hogy üljön már egyel arrébb, ő szabadkozott, hogy üljünk csak le egymás mellé, mert ő a mellettünk lévő boxból akart beszélgetni egy barátnőjével…

Segítettem egy másik néninek felrakni a csomagjait, és ő mérhetetlenül hálás volt, miután Anna lefordította…

A vonatút innentől simán telt, majd megérkeztünk Konstancába, ahol újra szembesültem a nagy román valósággal. A pályaudvar eléggé le volt lakva, valamint itt még mindig manuálisan, nap elején írták ki a menetrendeket…

Éhesek voltunk, így A legközelebbi Shaormás/shawarmás hely irányába vetemedtünk, ahol megkostólhattam az Anna által már jóelőre piedesztrára emelt romániában honos, közel-keleti gyorskaját. Első találkozásunk nem volt túl emlékezetes, egy bolti, hideg tortillalapba volt szuszakolva valami furcsa, csirkecombra emlékeztető, kebab-szerűen nyársalt hús, egy kis hideg sültkrumplival, meg szószokkal.

Evés közben Anna felhívta a figyelmem a Romániában is jelentékeny Roma populáció egyik miniatűr díszpéldányára, egy 7éves forma kislányra, aki pofátlan módon kéregetett mindenkitől… Én elkövettem azt a hibát, hogy az étterem(vagy valami ilyesmi…) kerthelyiségének kerítésmenti részére ültem, így a kis cigánylány gondolkozás nélkül, elkezdte rángatni a ruhámat, attól függetlenül, hogy látta, hogy nem érdekel, és hogy kifejezetten idegesít… Na mindegy, Anna mondott neki valamit és akkor lelécelt, de tovább terrorizált más embereket…

Evés után a pályaudvar felé vettük az irányt, ahol a már említett manuális menetrenden igyekeztünk megtalálni a jegyünkre írott időpontot és szerelvényszámot, de sehogy sem találtuk meg a kettő metszépsontját… Már a helyi lipton-promóter lányok segítségéért is esdekeltünk, de ők sem tudtak semmi hasznossal szolgálni. Ekkor odamentünk a jegyértékesítéshez, és Anna megérdeklődte, hogy wtf van… Erre kiderült, hogy az a járat, amire a jegyünk szólt, időközben MEGSZŰNT, így egy órával később kellett mennünk…

Ekkor Anna már elég frusztrált volt, mert tizenakárhány órája úton/talpon voltunk. Én full tranquilityben toltam, próbáltam a pozitív vibe-okat rá is átragasztani, több kevesebb sikerrel…

A menetrendszerint 14:23-kor induló vonat, kb 20 perccel előbb beállta vágányra, magán a vonaton csak egy krétakarc mutatta be, hogy pontosan mi is a élállomás, így ez alapján kellett nem túl sok reménnyel a tarsolyunkban felszállni a vonatra:

IMG_6166

Eforie

Végtére is megérkeztünk Eforie-be, ahol a következő kihívást a szállásunk megtalálása jelentette. Ugyanis a leírások alapján Tropical Apartments volt a hely neve, így beguglizva egy kb az állomástól 10 perc sétára lévő helyre kerültünk, ahol minden volt csak Trópusok, meg apartmanok nem… 😀

Így Anna realizálta, hogy mi a Tropical Complexben foglaltunk szállást, ami egy köpésre volt az állomástól(és a LIDL-től), de jelenlegi pozíciónkhoz képest vissza kellett mennünk, bár nem sokat, de azért már mindkettőnknek a töke tele volt a cipekedéssel.

Megérkezve a helyre egy következő vicces dolog fogadott minket, ugyanis egy 8 darabos roma kompánia fogott minket közre miközben checkineltünk, Annának remegett a toll a kezében, én úgy voltam vele, hogy furcsa a szitu, de gondolom itt dolgoznak, nekik is kell valahol…

Becsekk után megkaptuk a kulcsokat és egy gyors túrával a telek periméterén felmértük a be és kijutási opciókat, valamint a szobát és annak komfortszintjét. Szép kis egyszerű szoba volt, ár-érték arányban elég okés, és volt KLÍMA!! Azonban kevés WC-papírt, illetve 3 darab, különböző méretű törölközőt kaptunk csak, ami nem igazán felelt meg az elvárásainknak, így Anna ezt a későbbiekben számon is kérte, és meg is oldódott. A wifi az egy ilyen képlékeny fogalom volt, szerencsére nekem volt mobil adatforgalmam, így az esszenciális dolgokat meg tudtuk csinálni az online térben.

A nap további része a tengerparton való hesszeléssel és kajavadászattal telt. Romániában kaphatóak a Snickert-Mars-Twix-Baunty csokik FAGYLALT megfelelői, így az ottartózkodásunk egyik legfontosabb pontja számomra az volt, hogy minden fellelhető ízt megkóstoljak belőle. Így meg is kezdtem a sorozatot, egy Snickers Caramel fantázianevő fagyival, ami elképesztően finom volt. A partra menet vettünk még két cidert, majd betévedtünk Eforie vásárló utcájába, ahol jobbról balról, kirakodók tömkelege tarkította az utcafrontot, érdekes kis kavalkáddá változtatva a közteret, különösképp este.

A partnak két jól elhatárolható partszakasza volt, az egyik az ingyenes, zúzott tengeri üledékes-homokos, valamint a fizetős finomhomokos-napágyas. Első nap az előbbire telepedtünk le egy kis délutáni sziesztára, de a többi napon okosabbak voltunk és meghekkeltük a fizetős partszakaszt!

IMG_6171

Ezekről azonban majd a következő Milánkalandban lesz csak szó, addig is köszönöm, ha elolvastad!!

Like-old, Share-eld (mert nem tom hogyan írják az osztanit felszólító módban… :((( ) meg mindenkinek aki szereti!! és stay tuned for the next part!! 😀

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s